Kalandozásaim 5 világrészen

A Los Angelesbe vezető repülőút önmaga felért egy földrajzi tanulmányúttal. Bár 14 és fél órát voltunk a levegőben, a reggeli induláshoz képest kora délután érkeztünk. A 9 órás időeltolódásnak és a végig felhőtlen légkörnek köszönhetően a Napot követve végig gyönyörű látványban lehetett részem (amiben nem kis szerepet játszott, hogy nagy mázlistaként az ablak mellett kaptam helyet).

Kezdődött azzal, hogy előbb Izland szigetét lehetett felülről kivenni, majd Grönland déli partjai fölött húztunk el, aminek egy keskeny tengerparti sávja nagy meglepetésemre zöld színben ragyogott. A térképek alapján az egész szigetet hóval borítottnak gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy nem véletlen a Grönland (zöld sziget) elnevezés, az először arra járó vikingek a hajóikból ezt a zöld sávot láthatták meg, amikor a szigetnek nevet adtak.

Utunkat a Labrador-félsziget fölött, aztán Kanada havas, kopár, hegyes tájai fölött folytattuk, majd néhány órával később a pilóta felhívta a figyelmünket Salt Lake Cityre és a Nagy-Sóstóra. Ezután nem sokkal elértük a Sziklás-hegységet, amelynek vonulatát követtük egészen Las Vegasig, közben elhaladva a Grand Canyon fölött. A Sziklás-hegység csipkés hegycsúcsai után egy kis ízelítő a Nevadai sivatagból, majd hirtelen egy felülről is jól érzékelhetően színes, gazdag város: Las Vegas. A város tájékozódási pont lehet a repülőknek, mert a keleti oldalán végigrepülve derékszögben irányt változtatunk, és a következő település már Los Angeles. Közben átszeljük a Death Valley-t (a Halál-völgyet), amelyet pár nappal később a földön, lábammal taposva is megismerhettem.

A konferencia délutánjait a szekcióülések töltötték ki, amelyek között sok érdekes előadás volt, de több túlságosan specializálódott területet érintett, ezért úgy gondoltam, ha már erre járok, akkor két délutánt elcsippentek a környék megismerésére. A tervet már előre kitaláltam: az egyik nap a Death Valley Nemzeti Park, a másik nap a híres kaliforniai tengerpart üdülőhelyek, több filmsztár lakhelye: Malibu, Santa Monica, Santa Barbara... Jó előre felkészültem az autóbérlés csínjára-bínjára, már itthon elméleti képzésben részesíttettem magam az automata sebváltók használatából, és nem feledkeztem meg a nemzetközi jogosítvány kiváltásáról sem. Ez utóbbi, valamint egy bankkártya szükséges ahhoz, hogy pillanatok alatt egy ragyogó, de az amerikai ízléshez képest kis autó boldog használója legyek. Ez a „kis" autó egy olyan cirkáló volt, amivel nehezen tudnék parkolni Budapest belvárosában.

Egy ekkora autóhoz útitársaknak is szükségét éreztem, így a délelőtt folyamán a potenciális jelölteket fürkésztem, végül megállapodott a szemem két svéd szőkeségen, akikből kinéztem azt, hogy elég bevállalósak egy kiránduláshoz egy vadidegen magyarral. Magabiztosságomat növelte a nyakamban függő „pass", amely hatalmas betűkkel azt adta az azt elolvasásra méltatók tudomására, hogy én személyesen egy miniszter vagyok :) Ez persze korántsem fedte a valóságot, hirtelen előléptetésemet az angolul enyhén szólva gyengén beszélő spanyol ajkú regisztrációt végző személyzetnek köszönhettem, aki sehogy sem akarta megérteni, mi az hogy minisztérium. Végre felcsillant a szeme, az addigi közönyösséget láthatóan a csodálat váltotta fel, még fel is állt és visszakérdezett, hogy „really ministry of ...?", majd végre elkészítette a nyakbafityegőmet. Kicsit csodálkoztam, amikor boldog mosollyal a kezemet rázogatva adta át, és csak az első néhány mellettem elhaladó és utánam forduló kíváncsi tekintet után vetettem a bilétára pillantást, amely azt tudatta a szembejövőkkel, hogy a konferenciát Magyarországról személyesen a „minister of ..." látogatta meg :)

Ilyen előzmények után a kiszemelt két svéd leányzót természetesen nem sokáig kellett kapacitálni. Némi gondolkodás után arra a következtetésre jutottam magamban, hogy két lánnyal, akik ráadásul svédek, nem biztos, hogy elboldogulok (óh, én kishitű - a kenyai küldetés után ezt már nem tartanám olyan nagy problémának, de akkor még fiatal, bohó és tapasztalatlan voltam ;) :) ) Igy rájuk bíztam, hogy szerezzenek még egy fiút, amit igen gyorsan abszolváltak: a szerencsés egy rasztafrizurás jamaicai lett. Hogy hogyan osztották el egymás közt az egzotikus bőrszínű szépfiút és - az egyébként nem rossz kiállású ;) - „minisztert", azt nem tudom, de már az autóhoz tartva Agnetha szinte hozzám símult, míg Susan Bobbal kezdett mókázni. Jó kis csapat :) Irány a Death Valley Nemzeti Park.

(folyt. köv. képekkel és izgalmakkal)