Kalandozásaim 5 világrészen

Nemrég egy régi kép került a kezembe, amely Üzbegisztánban készült. Egy gyors közvéleménykutatás után rájöttem, hogy nagyon keveset tudunk erről az országról. Sokan még elhelyezni sem tudták Ázsián belül, ezért ehhez egy kis segítség:

Ismerőseim mindegyike tudta, hogy egy volt szovjet köztársaságról van szó, amely valahol Ázsiában van, azon viszont mindenki meglepődött, hogy a Kínából Európa felé tartó selyemút egyik fontos helyszíne volt. Taskent, Szamarkand, Bukhara és Khiva - mint a legismertebb üzbég városok - a selyemút jelentős állomásai és pihenőhelyei voltak, ahogy ez a rajz is mutatja.

Ezek után nem meglepő, hogy életemben először tevéket - állatkerten kívül - Üzbegisztánban láttam. Arrafelé a falvakban még ma is gyakori közlekedési és szállító eszköz.

A selyemút ismeretében mostmár az sem lehet meglepő, hogy az említett városok tele vannak arab építészeti emlékekkel. A legszebb közülük talán a Registan Szamarkandban:

Hasonlóan szépek Bukhara óvárosának épületei, ez például a Mir-i-Arab Medressa:

Nehogy azt higyje bárki is, hogy Üzbegisztán egy kicsi, szegény, koszos, hajdanán szebb napokat látott ország. Több, mint 25 millió lakosa van, és mivel a világ 8. legnagyobb gázkitermelője, ezért van miből pénzhez jutniuk. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy nem is a gázból származik a legnagyobb bevétele, hanem a gyapotból, akkor már senki nem csodálkozik azon, hogy mekkora fejlődésen ment át az elmúlt években.

Érdekesség, hogy a gyapotot a legtöbb helyen még mindig kézzel szedik és tisztítják, így érik el azt, hogy sokkal jobb minőségű, mint például az amerikai, amelyet teljes egészében géppel szednek és dolgoznak fel. Ez a munka jelentős munkaerőt köt le, így a munkanélküliség - a gyapotszedés időszakában egészen biztosan - alacsonyra csökken.

Sok mindenben őrzik a hagyományokat. Ami az utcákon a leginkább szembetűnő, az az üzbég sapka, a "tyupityejka", amely formáját és mintáit tekintve egyedülálló a világon. A férfiaké egyszerű fekete, rajta fehér mintákkal, a nőké díszes, ahogy a képen a kislányokon látszik:

A régi arab szokásnak megfelelően még ma is gyakran megadják a módját az evésnek. Ilyenkor törökülésben kiülnek egy franciaágy-szerű, három oldalról korláttal körülvett dobogóra, az ételt a leterített szőnyegre teszik egy hatalmás tálon, és ebből mindenki - csak úgy kézzel - fogyasztja nemzeti ételüket a plovot (amit nálunk talán piláfként jobban ismernek). A képen jól látható a férfiak fekete-fehér tyupityejkája is:

A plovhoz - ahogy a képen is látszik - elmaradhatatlan a tea, amit oroszosan, a szamovárból vett forró vízzel készítenek el. A kis teáskannákban egészen sűrű teaeszencia készül, amelyből egy keveset töltenek a csészékbe, és ezt öntik fel a szamovárból csapolt vízzel.

A másik, ami elmaradhatatlan a plovhoz - és ez viszont arabos beütés - a kenyérként fogyasztott friss, kerek lepény, ami arrafelé a "lepjoska" nevet viseli. A piacon, és a városban sok helyen árulják az utcán:

Nem lehetett könnyű dolguk a selyemúton vándorlóknak. Az ország nagy részét kopár hegyek alkotják, amelyeken csak itt-ott látható egy-egy eltévedt növény, a még magasabbakon nyáron is megmarad a hó:

Ha a karaván kijutott a hegyek közül, akkor a Kizil-Kum sivatag fogadta:

Hogy ne ilyen szomorú képpel zárjam: nagy öröm tölthette el a selyemút vándorait, amikor megpillantották a következő állomáshelyüket:

2007.07.07-én magyar idő szerint 01.00-kor lezárodott az a világméretű szavazás, amely a világ 7 új csodájáról döntött. Az eredmény kihirdetésére még aznap este egy gigantikus rendezvény keretében Lisszabonban került sor. Az újkori hét világcsodát mintegy 100 millió, interneten és mobiltelefonon leadott szavazat alapján választották ki a világ 21 műemléke közül. 

Igaz, a világörökségek listáját vezető UNESCO nyilvánosan elhatárolódott a kezdeményezéstől és az eredménytől is, ez azonban aligha befolyásolja a kezdeményezés értékét.

3. A Rio De Janeiro fölött őrködő: Krisztus szobor

4. Az inka birodalom gyöngyszeme Peruban: Machu Picchu

5. Egy piramis ami nem Egyiptomban van, hanem Mexicoban:

Chichen Itzá Piramis

6. Egy nagyon véres hely, a római birodalom névjegye: a Colosseum

7. A szerelem jelképe Agra-ban: Taj Mahal

Az ókori világ hét csodája közül egyetlenként fennmaradt egyiptomi piramisok tiszteletbeli "örökös csoda" címet kaptak, és nyolcadikként (de nem 8. helyezettként!) szerepelnek a listán.

A versenyben levők között még olyanok voltak az utolsó pillanatig esélyesek, mint az athéni Akropolisz, a párizsi Eiffel-torony, a Húsvét-szigeteki kőszobrok, és az angliai Stonehenge kőkori monolit kőalakzata.

Számomra külön öröm, hogy a nyolc közül ötöt már saját szememmel láthattam. Kedvencem a Machu Picchu, amelyről már írtam a blogomban, de található bejegyzésem a riói Krisztus-szoborról is. Remélhetőleg egy hónap múlva már beszámolhatok arról is, hogy a listán első helyre került Kínai Nagy Falat is megmásztam! :D

Egyik ismerősömnél láttam a falon egy világtérképet, amin kis színes gombostűkkel jelölte azokat a helyeket, ahol már járt. Azóta én is szeretnék egy ilyet :)

Most teljesült a vágyam, mert megtaláltam a netes megfelelőjét. Mivel sok olyan helyen jártam, amiről még nem írtam, és nehezen tudok választani közülük, rátok bízom a választást.

A térképen az általam már bejárt helyszínek jelölése még nem teljes. Néhány hely valószínűleg még hiányzik róla, ezeket folyamatosan pótolom, de a lényegesek rajta vannak. Ha közben olyan helyre utazom, ahol még nem jártam, azzal is kiegészítem (a közeljövőben is várható ilyen :) ).

A térképre kattintva megjelenik az a weblap, amelyen keresztül kinagyítható, és pontosan láthatók a bejárt helyszínek. A térkép alatt (nem időrendben) megtalálhatók kiírva is a bejelölt városok és országok.

Akkor hát, íme a menü: :)

Kattints kétszer a képre, a megjelenő honlapon nagyobb méretben látható, ahol a felbontás a baloldalon levő csúszkán még javítható is. Navigálni a nyílakkal tudsz.

Írjátok meg, melyik országról vagy városról szeretnétek beszámolót olvasni!

Arra is szívesen válaszolok, ha valakit csak információk érdekelnek egy-egy olyan helyről, ahová éppen utazást tervez.

A vízi túra önmagában kevésbé vonzott, sokkal inkább a beharangozott táj. Montenegró (Crna Gora), ahogy erről talán már írtam, magyarul „a fekete hegyek országa" nevet viseli. Itt emelkednek a Dinári-hegység legmagasabb csúcsai. A tájat folyóvölgyek szabdalják, melyek közül az egyik leglátványosabb a Tara folyó 1300 méter mély szurdokvölgye - Európa legmélyebb völgye, és egyben a Colorado völgye után a világ második legmélyebb kanyonja.

A kanyon a világörökség része, az UNESCO védelme alatt áll. Az útikönyvek szerint több mint 80 barlang nyílik belőle, és hossza mentén váltakozva jelennek meg a köves, sziklás teraszok, homokos partok, magas falak. Még azt is megtudtam, hogy a Tara Európa legnagyobb iható vízgyűjtő területe. Vad, tiszta és fenséges a Tara folyó, hatalmas vízmennyiség, mely esőből és hóból keletkezett, több mint 700 forrás táplálja. Raftingolás közben nyugodtan ihatjuk a vizét (erre menet közben nem nagyon gondoltunk, azért 1-2 alkalommal, néhány nagyobb, a csónakot beborító hullám során volt rá „lehetőség", de erről majd később).

Az indulási hely felé közeledve már némi képet alkothattunk a környékről, amely a Durmitor Nemzeti Parkhoz tartozik, és a folyó gyorsaságáról. Egyelőre még „csak" a Piva folyó mentén haladtunk, de a táj és a folyó nagyon hasonló ahhoz, mint ami a Tarához érkezve fogad minket.

A Tara a hegy gyomrából tör elő és 140 kilométeren keresztül folyik, amelyből 100 kilométer hosszan lehet leereszkedni csónakkal, vagy tutajjal. A több évszázados erózió folyamán a talaj olyan változásokon ment keresztül, hogy 82 kilométeren keresztül sebesen kanyarog, a vadvízi evezés szerelmeseinek legnagyobb örömére. A Piva és a Tara „testvérek", hogy aztán - éppen az indulási és érkezési helyünknél egyesüljenek a Drinába, mely a Balkán egyik leghosszabb és legtöbb vízzel rendelkező folyója.

Megérkezve a helyi túravezetőink jóvoltából bőséges és igen finom reggeli fogad bennünket. Majd némi mókás közjáték után (a „ruhaosztó" által megsaccolt méretek nem mindenkinél stimmeltek) ki-ki magára ölthette a neoprén ruhát és a mentőmellényt, amely azért egy kicsit mégis csak megcsillantotta annak a lehetőségét, hogy itt bizony akár bele is fordulhatunk a vízbe: akárki, akármit is mond :D

Terepjárókkal indulunk a starthelyre. Az út Bosznia-Hercegovina és Montenegro határán visz. Egy helyen látunk egy határátkelőnek nevezhető őrbódét is, de ezúttal nem kell átesnünk ellenőrzésen. Nincs is nálunk semmi. Egyre magasabbra és magasabbra kaptatunk. Az ösvény olyan keskeny, hogy amikor szembejön egy másik terepjáró, akkor az egyiknek vissza kell tolatni egy olyan helyig, ahol már éppen elférnek egymás mellett.

Megérkezve az indulási helyre megállapíthatjuk, hogy nem túloztak az útleírások. Igazi vadvízi paradicsom! A folyó vadul rohan a kiálló sziklák között, a víz színe smaragdkék, és olyan tiszta, hogy a több méter mélyen levő sziklazátonyok is látszanak. Néhol nyugodtan folydogál, ezen a kevés helyen gázlók vannak, ahol át is lehet kelni a folyón. A helybéliek szerint nem messze Bistrica helységtől, egy helyen olyan keskeny a folyó, hogy bajban akár egy ugrással is át lehet kelni rajta.

Azok, akik abban bíztak, hogy vízhatlan zsákot kapnak fényképezőgépük számára, most a folyót és az erre a célra felajánlott nájlonzacskót meglátva, inkább lemondtak a fényképezés lehetőségéről. Szerencsére kiszúrtam az egyetlen bátor embert, Magdit, aki dacolva a gépét fenyegető veszéllyel, magával vitte azt, így ezt a blogot is néhány értékes, és másnál nem fellelhető képpel gazdagította. Köszönet neki érte! :D (És ráadásul a mögöttünk jövő csónakban ült!!! :D)

A "fotós" munka közben: minden szem rá figyelt :D

Ott megyünk elől :D

A csónakok „legénységeinek" összeállása után hajóba szállunk. Én, aki képes egy csónakban úgy evezni, hogy sikerül egy helyben maradni, rögtön „vezérevezősnek" lettem kijelölve. Később, nem tudni miért, a másik oldal második sorába lettem vezényelve. (Csak bízni tudok abban, hogy nem az evezős tudásommal volt a baj - mert nagyon igyekeztem - inkább valami súlyelosztási probléma jelentkezhetett, de az sem miattam :D) Így a képen balról a második vagyok, és ezt nyugodtam megemlíthetem, mert az arcomat „szerencsésen" éppen eltakarom a kezemmel. Pedig ez az egyetlen hiteles dokumentum arról, hogy én valóban és személyesen raftingon vettem részt :)

Beszállás után a folyó először a nyugodtabb énjét mutatta, majd hirtelen először nyugodtan, majd egyre sürgetőbben hangzott fel vezetőnk kiáltása: „evezni", „evezni-evezni, gyorsabban". Ezeket a szavakat tudta magyarul (mást talán nem), de az adott helyzetben ezek voltak a legfontosabbak. A vezényszavak a sziklás részekhez közeledve csattantak fel. Az első gyorsabb, sziklákkal övezett víziösvény sikeres leküzdése után önbizalmunk megjött. „Nem is olyan veszélyes ez", gondoltuk, hogy aztán már a második zúgónál komolyabbra vegyük a figurát. Itt az egyik nagyobb hullám teljesen átvágott a csónakon, beterítve mindent és mindenkit. Erre a lehetőségre gondoltam, amikor - kétszemélyes kajakra gondolva - nem akartam résztvenni a programon. Szerencsére a 8 személyes csónak szélesebb, és stabilabb. Még több ilyen „zuhanyban" is volt részünk, és ezek közben hálát adtunk a neoprén ruha feltalálójának, mert a víz nem lehetett több 4-5 foknál. A ruha érdekesen viselkedett, egy rövid ideig érezni lehetett a víz hidegségét, majd utána inkább melegebbnek éreztük, mint amilyen a kinti levegő valójában volt.

A legizgalmasabb az a szakasz volt, ahol nemcsak a sziklák között felgyorsuló részen kellett túljutnunk, hanem mintha egy kisebbfajta vízesésen ereszkedtünk volna le. Mint egy hullámvasúton: az érzés hasonló volt. Egy másik helyen, akárhogy is próbáltunk kikerülni egy a vízfelszínhez látszólag igen közel levő sziklát, csak felé sodort a víz. Én már felkészültem a legrosszabbra, hogy na itt lesz, amikor felfordulunk, amikor simán átsiklottunk fölötte. Kiderült, hogy a víz olyan tiszta, hogy optikája a mélyebben fekvő sziklát egészen közelinek láttatta. Pedig legalább fél méterre (vagy még többre) volt a csónak aljától.

A csendesebb szakaszokon kicsit körül is tudtunk nézni. Itt nem kellett evezni sem, a folyó sodrása jó sebességgel vitt a következő veszélyesebb szakaszig. A növényzet a folyó körűl igen sűrű és nagyon szép, különösen nagyon értékes a fekete fenyő. A fenyők törzse egyenes és nagyon magas, mintegy 50 méteresek és sok közülük állítólag 400 éves. Manapság a Tarán nagyon sok az érdeklődő turista, akik a vadvízi evezés miatt jönnek ide. Útközben mi is több csapattal is találkoztunk. A vízi attrakció amit a világon bárhol átélhetünk a mesterségesen kialakított parkokban, azok teljesen elhomályosodnak amellett amit a Tara ad. A legbátrabbak tutajon ereszkedhetnek le a folyón, régen így szállították a fát. Vezetőnk szerint, aki egyszer is itt látja meg a napfelkeltét vagy a napnyugtát, az soha nem fogja elfelejteni azt az élményt amit a kanyon ad. Mi ugyan egyik látványban sem részesültünk, de az élmény így is feledhetetlen volt.

Útközben egy helyen megálltunk egy vízesés-szerű pataknál, amely a folyóba ömlött. Pihenésképpen felmászhattunk a patak mentén - mi egy idő után visszafordultunk, így nem tudom, hogy volt-e aki közülünk a forrásig is felmászott. Ha nem a csúcs tetején volt a forrás, akkor elképzelhető, egyébként nem valószínű, mert legalább 1000 méternyi hegyoldal tornyosult fölénk.

Nem is vettük észre, hogy mennyi ideig eveztünk, és csodáltuk a tájat. Sajnáltuk, hogy vége, amikor megláttuk a folyónkba beömlő Piva folyót, és a Drina torkolatát. Még néhány fénykép a „győztes" csapatokról, teljes harci díszben: neoprén ruhában, mentőmellénnyel, sisakban és evezővel, majd irány a jól megérdemelt ebéd, amivel helyi vezetőink kedveskedtek a „túlélőknek".

Az ebéd nemcsak ízletességével, hanem elkészítési módjával is említést érdemel. A konyha megérdemelte, hogy megörökítsük az emlékezetünk számára.

Hazafelé már teljesen felszabadultan, „ezt is túléltük" hangulatban, „szakértő szemmel" néztük a Piva folyót: és tudni véltük, hogy melyik szakaszokon kellene evezni, és hol lehet békésen szemlélni a környező hegyeket.

Sveti Stefan

A Kotori-öböl minden apró települése egy-egy gyöngyszem, amelyek szinte még teljesen érintetlenek a turistáktól. Sveti Stefan kivételnek számít, mert valamikor az egyik legnépszerűbb helyként tartották számon az Adriai tengeren. Egy homoknyelv köti össze a szárazföldet a szigettel, itt épült fel az exkluzív Hotel sziget, amelyen az összes ház szálláshelyként funkcionál. A homoknyelv két oldalán 1170 méter hosszan elnyúló részben apró kavicsos, részben homokos strandja van, pirosas színű homokkal. (A homokos strand erre olyan ritka, hogy nem is csodálkoztunk, hogy ezért fizetni kellett - volna. Mi maradtunk a „jól bevált" kavicsosnál, ahol csak a napernyőért, illetve az ágyért kellett fizetni. A part mögött a háttérben hotel, étterem, kávézó, búvárklub, és szépen gondozott mediterrán stílusú park található. Régebben igen kedvelt nyaraló helye volt az ismert személyiségeknek, így a vendégek között volt: Willi Brandt, Bobby Fisher, Sofia Loren, Monika Vitti, Ingemar Stenmark, Sylvester Stallone, Claudia Schiffer, és még hosszasan lehetne sorolni.

A délszláv háború óta csak lassan kezdenek ide visszaszokni a népek, amit némileg lassít az, hogy az árak állítólag magasabbak a Montenegróban máshol megszokottnál, ugyanakkor a szigeten levő szálláshelyek komfortfokozatán nem sokat javítottak az elmúlt bő 10 évnyi - háború okozta - pangás ideje alatt. Azért a sziget, és a szigeten épült házak jól néznek ki, a part és a víz kellemes, a parti büfék színvonala kielégítő.

Majdnem egy teljes napot töltöttünk itt, amíg a csapat egy része a környező hegyekben túrázott. Az ott készített fényképeket látva csodálatos panorámában gyönyörködhettek végig az úton. Ezzel nem is lett volna baj, csak a 13 kilométer rémisztett el minket, de a fő érv az volt, hogy nem volt nálunk megfelelő túracipő :)

A Shkodra-tó

Egy újabb világörökség! A Shkodra-tó állat- és növényvilága Montenegro egyik legnagyobb természeti látványossága, amely a Világ mocsarai listájára is felkerült. A tó, amely a Balkán legnagyobb tava, egyben a Mediterrán térség egyik legnagyobb édesvízi mocsárvilága, és Európa egyik legnagyobb vadrezervátuma. A tó egyharmada Albánia része, kétharmada tartozik Montenegrohoz, és ez a rész teljes egészében nemzeti parkká lett nyilvánítva. Érdekesség, hogy egyes részei a tengerszint alatt helyezkednek el, ezeket a helyeket „szem"-nek nevezik, amelyek közül a legmélyebb 60 méteres.

A tó Európában a pelikánok utolsó élőhelye, de sajnos a híres madárvilágból csak néhány felrebbenő színes tollú, általam ismeretlen szárnyast láthattunk, mert bárkánk motorja elriasztotta, vagy éppen bújkálásra ösztönözte őket. Pedig állítólag 270 fajta madár fészkel itt, amelynek legtöbbje védett madár. Ha madárból nem is, tavirózsából annál többet láthattunk. Ezek úgy benövik a sekély, lápos vizet, hogy a folyómederben szinte csak egy kis ösvényen lehet hajóval közlekedni.

A térség valamikor jelentős helynek számított, ezt az is bizonyítja, hogy völgyében 20 monostor is található. Egy kis öbölben kötünk ki, ahol rendkívül finoman elkészített ebéddel vártak minket. Majd kihasználtuk a rendkívüli alkalmat, hogy egy tengerparti nyaralás során tengeröbölnek kinéző tóban lubickoljunk. Valódi tengerparti érzés volt, nem sós vízben. nem csoda, hogy ez a délután is gyorsan elszállt. Visszafelé sikerült újra megtalálni a tavirózsák közötti ösvényt, amely az indulási helyünkül szolgáló kikötőbe vezető utat mutatta. Egyedül valószínűleg eltévedtünk volna a vékony, folyószerű öblök útvesztőjében, a nádasok között. A kikötés nem célszerű egy-egy tetszetős helyen, mert a partnak látszó tószél a legtöbb helyen mocsaras.

Rijeka Crnojevica

A Rijeka Crnojevića falu egy kicsi festői halászfalu, amely a középkorban fontos kereskedelmi központ volt. Kellemes klímája miatt a montenegrói fejedelmek kedvelt pihenőhelyéül szolgált, és például itt nyomtatták az első cirill betűs könyvet is. A Balkán háborúk előtt a térségben rengeteg manufaktúra kézműves műhely üzemelt. Itt nyitották az első gyógyszertárat Montenegróban és az első fegyvergyártó üzemet.

Ehhez képest ma már szinte teljesen kihalt település benyomását kelti. A régmúlt idők fontosságára a török-kori híd emlékeztet. Ekkora hidat nem építettek volna ide egy egyszerű halászfalu kedvéért.

Bár a település neve folyóra utal (rijeka), a folyószerű ág a Shkodra-tó egyik nyúlványa, amelyből számtalan található a környéken, amelyek a környező hegyekről csodálatos látványt nyújtanak. Hogy a Rijeka Crnojevice név ne legyen becsapás, létezik egy ilyen nevű folyó is, amely a hegyeket körülölelő kanyarulataival Montenegro egyik legszebb és legimpozánsabb képét mutatja a környező hegyek kilátóiból. Szinte lélegzetelállító látvány, a panoráma valóban egyedülálló egész Európában:

A folyót buja vízinövények fedik és áthatolhatatlan növényzetű zöld dombok határolják. A kilátóból látható a kicsit távolabbra fekvő Shkodra-tó, és annak szigetei.

Kotor (számunkra a történelemből ismertebb nevén Cattaro) ősi tengerparti és kulturális központ, évszázadokon keresztül fontos kereskedelmi csomópont volt. A dalmát tengerpart legdélibb pontján, festői szépségű, zegzugos öböl mélyén megbújó település. A kotori óváros az egyik legjobban megőrzött középkori városközpont a térségben, méltán a Világörökség része. A hamisítatlan velencei stílusban fennmaradt belváros - kicsiben - felveszi a versenyt a Dalmát partok olyan neves városaival, mint Dubrovnik, Zadar vagy Split.

A XII-XIV. századi értékes épületek, az aszimetrikus, keskeny utcák és terek, mind a város mediterrán, középkori építészeti stílusjegyeit hordozzák. A háttérben a hegyek védelmét élvezi, a tenger felé vastag falakkal vették körül az ott élő embereket és a várost. A falak hossza 4,5 km, magassága 20 méter, vastagsága 15 méter, amely teljes védelmet nyújtott számukra.

A képet elnézve, a Kínai Nagy Fal ugrik be az embernek elsőként, bár ez annak csak kistestvére lehet, mindenesetre újabb indok, hogy a „nagy" testvérét is közelről szemrevételezzük egyszer.

A falakat még az illir korszakban kezdték építeni és a XVIII. században fejezték be. A három városkapu közül a legrégebbi a déli kapu, a IX. században épült, míg az északi- és a Fő kapu reneszánsz stílusban készült a XVI. században.

A oroszlános főkapun belépve, az óvárost egyelőre gyorsan átszelve - ezt majd a vár után, pihenésképpen nézzük meg - hamar megtaláljuk az erőd felé vezető utat, és fürge léptekkel megindulunk felfelé. A szintkülönbség 260 méter, igazán nem tűnik soknak, különösen úgy, hogy látjuk magunk előtt a célt: a Szent János erődöt (a képen a zászló által mutatott hely).

Lentről nem teljesen értettük, hogy miért nem a várost övező legmagasabb hegy legtetejére építették a várat - ahogy ez minden jólnevelt várnál megszokott - de aztán rájövünk, hogy valószínűleg nem őrültek meg teljesen: valahogy fel kellett juttatni az élelmet és az egyéb szükséges dolgokat; az ellenségnek meg eddig az alacsonyabb csúcsig is éppen elég fárasztó feljönni. Na meg a legmagasabb csúcsról talán még ágyuval sem tudták volna elérni a partot, így ott az ellenség kedvére randalírozhatott volna, nem érdekelte volna, hogy a helyiek „azok ott fenn", mit csinálnak.

A legmagasabb a környező hegyek közül a Lovcen-hegy, 1754 méter, a turisták egyik kedvelt célpontja, amely sajnos a mi programunkból ezúttal kimaradt.

A hegyre felfelé mászás sebességét hamar elkezdjük csökkenteni, majd szinte megváltásnak tekintjük a kb. félúton található ódon kápolnát, amely ürügyül szolgálhat arra, hogy pár percre megpihenjünk (a képen középen)

A hőség - ahogy ez fellegvár mászásakor a világ bármely részén már megszokottnak tekinthető - igencsak kitesz magáért. „Előrelátóan" nem vittünk magunkkal vizet, ami ösztönzőleg hatott arra, hogy mielőbb igyekezzünk felérni, de ezt igencsak ellensúlyozni tudta a lépcsők megszámlálhatatlan sokasága. Menet közben jutott eszembe, hogy meg kellene számolni, emiatt ezt a visszaútra halasztottam, akkor viszont a látnivalók - amikben lefelé könnyedebben lehetett gyönyörködni - feledtették velem ezt a "nagyfokú koncentrációt" igénylő műveletet. „Sebaj" - gondoltam - valamelyik útikönyv biztosan tartalmazza ezt az igen fontos információt, de egyelőre ebben csalódnom kellett. Így fogalmam sincs, hány lépcsőt kell megmászni, csak egy biztos: rengeteget :)

Az útbaeső egyik romos épület oldalában magas és az eddigiekhez képest is meredek lépcső vezetett felfelé. Miután a tetejére értünk, kaptuk a már ottlévőktől a hírt, hogy ez bizony zsákutca, ez csak a rom tetejére visz, az erődhöz vivő úthoz vissza kell mászni. Ez már kicsit soknak tűnt, és leleményesen meg is találtuk a mentő megoldást: az egyik ablakrésen kimászva a domboldal sziklái és bokrai között néhány tíz métert menve elérhettük a „rendes" utat. Innen visszatekintve elégedetten állapíthattuk meg, hogy legalább 100 lépcsőfokot sikerült ezzel a merész hadicsellel megúsznunk.

A cél előtti utolsó lépéseket már nagyon megfontoltan tettük meg. Nem hallgattunk a szirének hangjára, hogy forduljunk vissza: „hogyisne, ha már ennyit szenvedtünk, akkor már kitűzzük a zászlónkat a csúcson". Nekem még ráadásul egy jó nagy korsó, hideg, habos sör lebegett a szemem előtt, amit leérkezés után első tettemként legurítok a torkomon.

Erőfeszítéseinket a csúcson egy önkéntes árus hűtőtáskából kínált üdítői és vízei jutalmazták. Mit számított, hogy majdnem dupla áron mérte, mindenképpen értékeltük benne, hogy felcipelte ide ezeket, ezzel a magunkfajta - erre nem gondoló - eszetlen turisták kedvére járt. Ráadásul jobban is jártunk, mint azok, akik indulás előtt töltötték fel vízkészletüket, mert az szinte felforrt mire felértek ide.

A frissítő után már vidámabb hangulatban néztünk körül. A kilátás innen fentről csodálatos: látható a Kotori-öböl fjordszerű keskeny sávja, a környező hegyek, amelyek a annál, ahol álltunk többször magasabbak, és rálátni a városra, valamint a kikötőre.

Ha saját zászlót nem is hoztunk magunkkal, amit kitűzhettünk, mindenesetre ezt megtette helyettünk más, és a montenegrói lobogó vígan lengett a vár fokán.

A lefelé út már jóval gyorsabban és könnyedebben ment. Szinte szökelltünk a lépcsőkön, ebben - engem legalább is - sarkallt a gondolat, hogy az a habzó, hideg sör valahol lent már vár rám. A lefelé menő úton egyfolytában lehet gyönyörködni a panorámában, amire felfelé nem sok figyelmet fordítottunk - ennek persze az is oka volt, hogy felfelé leginkább a panorámával háttal kellett haladni.

Kis pihenő, sör és capuccino után (Montenegróban mindenhol nagyon finom capuccinot készítenek!) az óváros ódon épületei között sétálgatunk. Templomok, egykori paloták, díszes erkélyek, keskeny sikátorok, ezernyi építészeti szépség, amiben gyönyörködhetünk. Megtaláljuk az egykori „lovas tengerészünk" főhadiszállásául szolgáló épületet, amelyen emléktábla hirdeti, hogy ebben a házban székelt az Osztrák-Magyar Monarchia tengerészetének vezérkara.

Különösen látványos az óratorony, amely mellett egykor a szégyenoszlop állt.

Legjobban ez a különleges románkori templom tetszett: a Sv. Tripun katedrális 1166-ban épült, benne XIV. századból való freskó maradványok találhatók.

A szűk sikátorokat gyakran váltják tágas terek, amelyeken most éttermek és bárok szolgálnak űlőhellyel, étellel, itallal a megfáradó turistáknak. Sok épületben található múzeum és galéria, de az ódon épületek többségében ma is laknak, amelyről a falakra szerelt klíma kültéri egységek (ezt nálunk „városképi szempontból" biztosan nem engednék), és a sok helyen száradó ruhák árulkodnak.

Hangulatos hely. Nehéz szívvel vettünk búcsút a várostól, bár tudtuk, hogy hazafelé még búcsúzóul átmegyünk rajta. Szépségétől még így, nappali fényben is, el voltunk telve. Ehhez szinte bónuszként társult az, amikor pár nappal később a Kék Barlangból hazafelé hajózva esti fényben láttuk a városkát a kivilágított várfalakkal. Olyan volt, mintha egy hatalmas fénysál vette volna körül az óvárost.

Első távolabbi portyánkat a Kotori-öböl két gyöngyszemébe Perastba és Kotorba inítottuk. Perast ma egy csendes kis halászfalu, a parton gyönyörű, régen szebb napokat látott palotákkal, amelyek bizonyítják a régi gazdagságot és csillogást.

E csodálatos épületeket látva nem is meglepő, hogy e kis település hajdan dicsőségesebb napokat élt meg, olyannyira, hogy még Velence is önálló köztársaságnak ismerte el. Életstílusával teljesen Velencére hasonlított, állandó kereskedelmi kapcsolatban állt a várossal. A XVII-XVIII. században itt működött Európa legjobb hajósiskolája, ebben az időben épültek a legszebb épületek: a hajóskapitányok barokk stílusú palotái. Érdekes történelmi tény, hogy Perastot tekintik az orosz(!) flotta bölcsőjének, mert itt tanulták az orosz tengerészek a tengerészeti tudományokat, köztük maga Nagy Péter cár is itt sajátította el a hajózás tudományát.

Perast városa előtt, a széles folyónak is gondolható öböl közepén két sziget található: a Szent György és a Szirti Madonna szigete.

A Szirti Madonna szigete mesterséges sziget, 1630-ban hozták létre. Alakulását több legenda is övezi, a legismertebb szerint a perasti halászok egy hajótörés utáni napon, egy sziklán megtalálták Szűz Mária ikonját. Ekkor határozták el, hogy ezen a helyen létrehoznak egy szigetet. Nagy tengerjáró hajókkal köveket hozattak és a tengerbe dobták az eredetileg itt levő sziklaszirtnél. A sziget gyorsan elkészült és a templomot is felépítették a szűz tiszteletére. A hagyomány a mai napig is fennmaradt, a perasti fesztivál idején július 22-én ünneplőbe öltözött halászok fáklyás bárkáikon érkeznek a szigethez és mindenki egy darab követ dob a tengerbe.

A másik, a Szent György-sziget a perasti nemesség temetője volt, ősi temploma, sötétzöld ciprusai ihlették Böcklint híres képének, a Halottak szigetének megfestésére. Korábban a benedikti apátsághoz tartozott: a XII. században épült, és 1452-ben építették rá a kápolnát. Jelenleg a szabadkai püspökség tulajdonában van, bencés rendi szerzetesek élnek itt, ezért partjainál nem szabad kikötni. Néhány vállalkozó kedvű turista időnként átúszik, vagy borsos borravalóval megfejelve a szállítást, kiköt a sziget partján, nem törődve a magánterület megsértésével. Valószínűleg csak a tömeges turistaáradattól kívánják a szerzetesek megkímélni magukat, mert a csoportunkban is volt ilyen vállalkozókedvű „renitens", aki később beszámolt arról, hogy magyarul tudott beszélgetni az egyik szigetlakóval.

Mi csak a Szirti Madonna szigetére hajóztunk át, ahol belülről is megcsodálhattuk a rajta levő templomot, amelyet 68 festmény díszít, a Perastban élő, XVII. századi legismertebb barokk festő Tripo Kokolja művei. Érdekessége a templomnak a tárlókban elhelyezett ezüstlapocskák, amelyeket a hálás hívők adományoztak a Madonna tiszteletére valamilyen velük megesett csoda alkalmából.

Eredetileg Perastot csak egy alkalommal kerestük volna fel, azonban a véletlen folytán néhány nappal később még egy szinte teljes délelőttöt ott tölthettünk, a parti bárból csodálva a két szigetet, amíg buszunkat javították. Ha már elromlott, legalább jó helyen romlott el, és nem valami kietlen, lakott területtől távol eső helyen. Még így is több órába telt, míg szerelőt sikerült találni, belegondolni is rossz, mi lett volna, ha mindez távolabb, és olyan helyen esik meg velünk, ahol a tűző napon még leülni sem lehetett volna, Így viszont békésen kortyolgattuk kávénkat, és ittuk az elmaradhatatlan Niksicko sört, közben figyeltük a szigetekre induló kisebb nagyobb bárkákat, amelyek a folyamatosan érkező turistákat szállították ide-oda a sziget és a part között.

Hazafelé menet az öböl túlpartjáról is szemrevételezhettük a szigeteket, és a szemközt elterülő Perastot, búcsút intve az öböl gyöngyszemének is nevezett hangulatos kis várostól, amelyet már majdnem elfelejtettek, de a jószemű turisták újra felfedeztek.

Budva, a montenegrói tengerpart közkedvelt üdülőhelye. Az óváros a dalmát városokhoz hasonlít, az egykori szigetre - ma félsziget - épült városkát várfal övezi, középkori hangulatú, szűk utcáin, kis terein hangulatos sétákat lehet tenni.

Budva óvárosának látképe

Az óváros egyik utcája

Maga a város a tengerparti sétányon elhelyezkedő szállodák sávjától a környező 1400-1700 méter magas hegyekre kúszik fel. Hely még bőségesen van a közeli hegyoldalakon új házak számára. A panoráma onnan fentről csodálatos! De a városban található tágas, pálmafás terek is különlegesen szépek.

Budva a közeli hegyről

Budva egyik parkja

A középkori várostól délre húzódik a montenegrói part egyik leghosszabb strandja, amely a városi kikötőnél kezdődik és a Park Hotelnél ér véget, 1600 méter hosszú. Fűrdőhelynek még 1920-ban lett kijelölve, és az itt nyaraló csehek 1935-ben nevezték el Slovenska Plaµa-nak, ahogyan most is hívják. Szálláshelyünk is ezen a szakaszon volt, közvetlenül a parti sétány mellett.

A Slovenska Plaza

A parton végestelen végig napernyővel ellátott napozóágyak, az egyes szakaszok határai a távolból a napernyők színével azonosítható be. Igazi, nyüzsgő, látványos strand, amely a rengeteg ember ellenére - egyelőre - mégsem tűnik zsúfoltnak. A vendégkör is a „normálisabbak" közül kerül ki, ottlétünk alatt egyetlen izgága, hangoskodó alakkal sem sikerült összefutni. Érdekes, hogy a világ legtöbb ilyen helyén dominánsan jelenlevő németekből itt egyetlen példánnyal sem találkoztam, annál inkább a helyiekkel (Montenegró más városaiból) és oroszul beszélőkkel - ebben viszont szerepet játszhatott az is, hogy egy orosz cserkészcsapat mind a hat raja a közvetlen közelségünkben lett elszállásolva.

A parti sétány külön említést érdemel. Napközben szinte kihalt, mindenki a parton hever, csak egy-egy éhes ember enyhíti éhségét vagy szomját. Az itt sorakozó vendéglők és gyorsbüfék ízletes helyi specialitásokkal, tengeri halakkal, jó helyi borokkal, és nem utolsó sorban a Niksicko Pivo nevű helyi sörrel várják vendégeiket. Érdekesség, hogy egyes helyeken ugyanannyiba került egy pohárral és egy korsóval, így nem volt kétséges, hogy az ember fia melyiket választja. A sétány naplemente után telik meg élettel, akkor viszont bőségesen bepótolva a napközbeni pangást. A hömpölygő tömeg mindkét irányban olyan sűrű, hogy szinte csak a sodrásában lehet haladni. Utoljára Leningrádban, a Nyevszkij proszpekten tapasztaltam ilyen két irányban egyenletesen haladó tömeget. Ilyenkor megnövekszik a butikok, és más egyéb bóvliárusok forgalma is. Külön, hatalmas területen például kizárólag indiai ruhákat árultak, a hölgylátogatók óriási örömére. A teljes „káosz" kialakulásához az óriáskerékkel, hajóhintával, dodgemmel, hullámvasúttal és egyéb kínzóeszközökkel ellátott vidámparkszerű tünemény is hozzájárul. Több helyen lehet internetes játékokat, szimulátorokat nyűni, és a hanghatást mindehhez a különböző éttermekből, bárokból és üzletekből kihallatszó zene biztosítja.

Az egyik helyen egy magyarul beszélő gyorséttermi dolgozót sikerült becserkésznünk, így egyszer végre tudtuk azt is, hogy melyik húsfajta miből készült. Mint kiderült, a Vajdaságból jött nyári munkára ide. Kellemest a hasznossal. Munka után (előtt) élvezhette a tengerpartot, és közben megkereshette az ehhez szükséges pénzt is.

A parti sétánytól 20 méterre sikerült találnunk egy csendesebb, eldugottabb haléttermet, ahol a készséges pincér szemléletes tájékoztatása alapján ki tudtuk választani a legkülönlegesebb tengeri ételeket. Sikerült beletalálnom a közepébe: grillezett kagylót kértem - olyan előzmények után, hogy kagylót még soha nem ettem. Eleinte könnyedén ment a dolog, bár kicsit ízetlennek tűnt, a 30. kagyló környékén már kezdtem érezni, hogy ez nem kerül be a kedvenceim közé, a 40. környékén már elgondolkodtam, hogy "kell eznekem?" Aztán még párat legyűrtem, majd a többit otthagytam. A gyomrom tele volt, de valahogy ez nem egyezett a szokott jóllakottság érzésével :D Azért még megkóstoltam egyet a natúr módon (valamilyen lében kifőzött) hagyományos kagylóból. Annak jobb volt az íze. Mindenesetre kipipáltam magamban a kagylóevést, és a továbbiakban maradok a halaknál :)

Szállásunk közvetlenül emellett a lüktető éjszakai városközpont, a parti sétány mellett volt, így a rosszabb alvók számára biztosított volt a késő éjszakáig szórakoztatást nyújtó zenebona. A jó alvók (mint én is) mindebből csak akkor részesültek, ha késő este lementek egyet hömpölyögni a tömeggel. Ezt többször is megtettük, és egyszer sem bántuk meg.

A szállásul szolgáló apartman-komplexum igen érdekes, görögös stílusú, fehérre meszelt falú házakból állt, amelyekben labirintusszerű folyosók biztosították az eltévedést - ha addig az még nem sikerült a keresett ház megtalálása idején. A végére azért már kiismertük magunkat a házrengetegben, és nemcsak a fröccshöz való bor- és ásványvízlerakatnak általunk kinevezett közértszerű boltot találtuk meg elsőre, hanem nagyobb kerülő nélkül jutottunk vissza szobánkba is.

Itt laktunk

A strand kavicsos a parton és a vízben is, de nem az apróbb, hanem a nagyobb fajta, sima kavicsból. Lúdtalpasok számára kifejezetten egészségesnek nevezhető, de mégis kényelmesebb papucsban lemenni a vízig, és egy-két lépés után inkább úszva folytatni a közeledést a szemben levő sziget felé. Átúszni azért kicsit hosszadalmas és fárasztó lenne, de motorcsónakkal pillanatok alatt leküzdhető a táv. A sziget a part felé laposabb képét mutatja, pedig egészen érdekes alakú:

A stranddal szemközti sziget

Akármilyen hihetetlen, itt összesen csak kétszer „csobbantunk" a vízben. Erre a többi napokon más helyeken kerítettünk sort. Igy sikeresen összekötöttük a környező helyek látnivalóinak megtekintését a fürdőzéssel és a napozással, na meg a kalandokkal... :D

Ezekről a következő részekben.

Miért éppen Montenegro? - kérdezték tőlem, amikor nyári úticélunkról érdeklődtek. A választásban nem az alábbi cikk játszott szerepet, mert azt csak később olvastam, de az indokok megegyeznek:

„Az amerikai szaksajtó besorolta Montenegrót az idei évi top-úticélok közé, megjegyezve, hogy az ország érintetlen fehér homokos strandjai és a középkori települések, melyek felett elszállt az idő, a legérdekesebb turisztikai célállomások lehetnek. A interneten megjelent amerikai CNN cikk szerint a „legforróbb", vagyis a három top-úticél Colorado, Kína és Horvátország, de erős konkurenciájuk Montenegró, Minneapolis és Mongólia. Az amerikai utazási magazin a Travel+Leisure szerint míg a világ feltárja Horvátországot, addig a szomszédos Montenegró még mindig egy „jól őrzött titok", ami nem volt mindig így. „Montenegró valaha a 183 mérföld hosszú tengerpartjával vonzotta az olyan ünnepelt sztárokat mint Sofia Loren vagy Richard Burton. A szankciók, háborúk és Jugoszlávia szétesése azonban sok látogatót távol tartott az országtól" emlékeztet a magazin. Azonban a külföldről látogató turisták száma megint növekedőben van." A külföldi turisták száma 2005-ben 50%-kal volt több mint az előző évben. Közvetlen járatot indítottak Londonból, valamint kész az alagút, amely Podgorica fővárostól „vezet a tengerhez a hegyen keresztül"
„Ezért tervezzen nyaralást Crna Gorába minél előbb, mielőtt az árak a montenegrói "Riviérán" olyanok lesznek mint Saint Tropes-ban", javasolja az amerikai magazin az utazóknak."

Nem csoda, hogy élénk érdeklődéssel vártam, milyen is ez a néhány évig igencsak elzárt környék a valóságban.

Az utazás

Mint mindig, most is utálatos a hajnali kelés. A negyed 4 különösen durva, de éltet a remény, hogy útközben alvásra is jut idő. Az előzetes tervek szerint késő délután már Budvába a szálláshelyünkre érkezünk. Amikor hajnali 5-kor elindultunk, még nem sejtettük, hogy ezt alaposan túlteljesítjük.

A kalandnyaralásra összegyűlt busznyi csapat 25 és 55 év közötti - leszámítva azt a pár 10 év körüli gyereket, akik szüleik csatolmányaként ugyancsak részesei lesznek a kalandoknak. Az első álmos pillantásra annyit rögtön felmértem, hogy a társaság nagyobb fele a fiatalabb, kisebbik fele a pár évvel idősebb korosztály közé sorolható. Ez pozitívum: a fiatalabbak jobban bírják a gyűrődést. Utálom, ha valakinek semmi sem jó, és ennek hangot is ad, ez a típus az idősebb korra jellemző. Egy nagyobb csoportban mindig előfordul ebből a példányból legalább egy. Kíváncsi vagyok, kifogunk-e most is ilyet?

Az indulást mókásnak nevezhető incidens előzte meg, egy középkorú házaspár nevét sehogy sem találták az utaslistán, majd kiderült, hogy egy másik csoporttal, máshová és másnap indulnak. A többi stimmelt... :)Szegények: ahogy hallottam, Zalaegerszegről jöttek fel Pestre. Vajon hol töltik az éjszakát? Viszont még szerencsésnek mondhatják magukat, hogy egy nappal korábban és nem később jöttek. A kis intermezzo után búcsút intünk nekik és Budapestnek.

Szeretek utazni. Bizonyos időhatárig a buszos utazást is kedvelem, mert közben lehet gyönyörködni a tájban. A repülőt azért, ha lehet, előnyben részesítem, mert tiszta időben fentről egészen más a látvány. A legérdekesebb az, amikor ugyanazt a tájat fentről is, lentről is meg tudom nézni. Na meg azért is szeretem jobban a repülőt, mert ugyanannyi idő alatt különlegesebb helyre lehet eljutni.

Ez most buszos kalandtúra, így ennek megfelelően „viselkedem": gyorsan el is bóbiskoltam. Csak úgy félálomban érzékeltem, hogy valakit még útközben felvettünk, meg azt is, hogy - bár folyamatosan megyünk - rendkívül lassan haladunk. Hogy ebből nem lesz késő délutáni odaérés, arra már akkor számítani lehetett, amikor dél körül letértünk az M7-esről és a határ felé vettük az irányt.

Okucsanyinál élénkültem fel először. Ennek a településnek a neve sokszor elhangzott a híradásokban a délszláv háború idején, majd azt követően, amikor a magyar békefenntartók szálláshelyéül szolgált. Különösebb nyomot nem hagyott bennem, de hát nem is ez útunk célja.

Kezd szépülni a táj, és így kedvem is javul. Jó darabig a Vrbas folyó partján haladunk, amely hosszasan Horvátország és Bosznia határfolyója. A folyó mellett kanyargó út az első 100 km alatt szemkápráztató a kirobbantott szikláival és szűk kis alagútjaival.

A Vrbas folyó

Valahol Horvátország és Bosznia határán 

Egy alagút a sok közül 

Érdeklődéssel figyeltem a folyón kialakított rafting-pályát. A zúgókkal teli, gyors vízű folyón igen keskenynek nézett ki két szikla között az az „ösvény", amely hajózásra alkalmasnak látszott. Ahogy hallottam, itt komoly versenyeket rendeznek: el is tudom képzelni, hogy egy kicsi, egyszemélyes csónakban itt valóban meleg perceket lehet átélni. Mindenesetre a látvány egyelőre nem változtatta meg azt az eredeti elhatározásomat, hogy a raftingot „ezúttal" kihagyom. (Hogy aztán az utolsó pillanatban miért döntöttem másként, és miért lett a rafting az egész kalandtúra számomra legszebb és legemlékezetesebb része, arról majd külön.)

Egy rafting versenypálya a sok közül

Egyelőre még buszon ülünk. Már eljött az érkezésre megadott „késő délután", de mi még Boszniát szeljük. A táj szép: végig az úton körös-körül hegyek, amelyek monotonságát időnként gyors patakok látványa töri meg, hogy aztán a kezdeti patak egyre szélesebbé váljon, és már igazi folyóként mutassa az utat közös célunk, az Adria felé. Az út mellett rengeteg az étterem, és jóformán mindenhol ott pörög az egyik legnépszerűbb eledelük, az egyben sütött malac.

Jellegzetes malacsütés az út mentén 

Néhány évvel ezelőtt az utat egyetlen határ átlépésével „megúszhattuk" volna, ezúttal a három önálló ország öt határátkelőhelyén „élvezhettük" a rendszerváltás előtt megszokottnak számító, de az utóbbi időben Európába már furcsának tűnő procedúrát. A határőrök mindenhol akkurátusan egyenként végignézték az útleveleket, pecsételtek(!!!) - amitől én eléggé megriadtam, mert az útlevelemben már csak itt-ott található egy talpalatnyi hely, de megoldották: azzal, hogy félig rápecsételtek egy régebbire, se maguknak, se nekem nem okoztak fejfájást. Még szerencse, hogy a csomagokat nem nézték át tételesen (elvileg még ezt is megtehették volna), de úgy látszik nem nézték csempésznek egyikünket se. Egy „eredmény" mégis csak született: az egyik sofőrünket, akinek román útlevele volt, nem engedték belépni Boszniába. Megyünk tovább egy sofőrrel, és abban csak bízhatunk, hogy az egyetlen sofőr nem követi a példámat, mert én az úton többet töltöttem félálomban, mint ébren. Lehet, hogy a busz mégsem az én közlekedési eszközöm?

Az öt határon átkelésnek egyszerű a magyarázata: a magyar-horvát és a horvát-bosnyák határig még mindenki számára érthető. Majd ezt követően újra átléptünk Horvátországba, amit viszont Montenegrótól - végcélunktól - a bosnyák korridornak nevezett keskeny sáv választja el, így egy kis időre ismét visszatértünk Boszniába, hogy végre - éjfél után - Montenegró földjére lépjünk.

Az Adriát már sötétségben értük el. Az út innen jobbára a part mentén vezet, amit most nem követtem a tőlem megszokott éber figyelemmel. Visszafelé - akkor már nappal - bepótoltam ezt a mulasztást. Csodálatosan szép ez a környék. Érdekes megfigyelni, hogy a horvát részen még jobbára sziklás a part, és ahogy délebbre haladunk, Montenegróban már inkább kavicsos, de a tisztán homokos part itt is egészen ritka.

Hajnali két óra, mire elértük a Kotori-öbölt. Már kezdtem örömujjongásban kitörni, de ez korai lett volna. Ez az öböl nem egy egyszerű tengeri nyúlvány, hanem több ága-bogával egész kis rendszert alkot, amely lényegében négy egészen nagy, önálló öbölt foglal magába, nem számítva a sok kisebb öblöt, amelyek közül némelyiket folyónak lehetne nézni, ha nem lenne sós a víze. A látvány olyan, mintha a hegyek széttörtek volna és engedték volna, hogy a tenger közéjük folyjon. Ezt a részt egyesek Európa legdélebbi fjordjának is nevezik, a Kotori-öblöt pedig egyenesen a világ tíz legszebb fjordja közt tartják számon.

A Kotori-öböl fjordjai 

Nem véletlen, hogy a Kotori-Risnai-öböl a világörökség listájára került, a Kotori öböl térsége pedig elnyerte a Világ Legszebb Öblei Klubtagságát. A vidék igazi mediterrán hangulatot sugall, agavé, pálma, mimóza, leander, kivi, gránátalma, gyógynövények. Az öböl - mely hosszú ideig az Osztrák-Magyar Monarchia hadikikötője volt - a természet által lett kialakítva 4 kisebb részre, hercegnovi, risani, kotori és tivati részre. Az őket körbevevő 1400-1700 m magas hegyek közvetlenül a tengerpartról emelkednek ki. Mint apró gyöngyszemek a partjai mentén pici városok alakultak, őrizve a történelmet, szépséget, művészetet.

A Kotori-öböl műholdképe 

Herceg Novi az első település, ami megragadta a figyelmem. Az éjszakai órához képest igen nagy volt a nyüzsgés, az volt az érzésem, hogy valahol éppen vége lett a diszkónak (vagy akkor kezdődött?). A hajdan híres üdülőhelyen, amely tele emeletes panelházakkal, szállodákkal, éttermekkel, kempinggel, nagyon látszik, hogy egykor szebb napokat élt meg. A kinézete igazolja a város nagyszerű és izgalmas történelmét. A román és a velencei stílus keveredik a mediterrán építészettel. Ma Herceg Novit a virágok városának is nevezik, mert a város ablakai a nap és a tenger felé fordulnak. Az egyik legmelegebb város az Adrián.

Komppal szeljük át az öblöt, ezzel több tíz kilométert takarítva meg. A buszból kiszállás lehetősége különösen jól esik, hiszen már 20 órája úton vagyunk. Még egy óra, és elfoglalhatjuk szállásunkat Budvában, a Slovenska Plaza nevű partszakaszon található apartman-komplexumban.

A helyről, Budváról és a környékről a folytatásban.

Mint a megújult külsőből is látható, ez nem egy "halott" blog. A látogatottsági statisztika alapján úgy látom, még mostanában is elég sokan olvassák, ezért úgy érzem, érdemes folytatni.

Köszönöm mindazoknak, akik olvasnak, és remélem nem okozok csalódást ezután sem :)

Hamarosan valóra váltom ígéretem is, és nyilvánosan is közkinccsé teszem a Montenegróról készült útibeszámolót.